Énekes Nokedli blogja

Apró gondolatok a nagyvilágban

2017 szeptember 8, péntek

A miénk lett

Csak nézz rám,

egy félig kislány,

ki retteg némán.

Mi vár most? Nézz hát!

 


Csak nézek rád,

talán túlgondolom,

hogy vársz reám,

s tiéd leszek... Valamikor.

 


Fiatal e lélek,

ezt értsd meg kérlek.

Miért féltelek?

Sokat kérdezek...

 


Elengedni mindent,

megélni a hitet.

Halgassuk meg, figyelj,

a lét mit hirdet?

 


Elveszett valami rég,

tovább előre még!

Ne állj meg! Merj,kérj!

Torzuljon a nyers kép.

 


Fáj ez a pillanat,

belém ég a virradat,

páncélod csillan,

kezed fogom. Ki vagy?

 


Szememben könny,

oly nagy most a csönd.

Érzem a hajnal illatát,

a légzésed kis, halk zaját.

 


Szólj már! Erre várok.

Itt a láz, veled álmodok.

Nem vádollak semmiért,

mutasd az utat, merre mész!

 

 

Ellopnám a percet,

de úgy is itt él bennem,

hisz már a miénk lett

e hangtalan ígéret.

 

2017 augusztus 25, péntek

Libbenő csoda

A nyugalom szavát hallom,

a libbenő csodát,

a csendbe ékelt dalod

meleg, lágy bársonyát.

 


Egy emlék dobbanását érzem,

megelevenedik a perc,

szíved lüktetését féltem,

soha ne hagyj el.

 


A remény világát nézem,

mely szemedben élt,

mit együtt álmodtunk régen,

nem feledtem még.

 


A múló, rohanó időt látom,

a kergető vészt,

most már csak arra vágyom,

hogy újra légy enyém.

 


2017 június 29, csütörtök

Hajnali láng

Ég a gyertya lángja
kis mécsesbe zárva.
Ülsz mellettem némán,
kérdőn nézel énrám.

Mondanám, de megtagadom,
a választ inkább elhallgatom,
nézem a köveket, a padot,
feladtam, semmit sem akarok.

Megvetni olyan könnyű lenne,
vagy csak hinni, hinni benne,
megbántani és elrohanni,
mindent hagyni elrohadni.

Biztosan lángolna szemed,
riasztó, évődő tekinteted,
s dühös lennél ott legbelül,
hogy itt maradtál megint így, egyedül.

Csillan a fény az öreg Tiszán,
tudom, hogy minden az én hibám.
Szelíd szellő fújdogál,
minden jobb lesz ezután.

És csak ég a gyertya lángja
kis mécsesbe zárva.
Majd visszagondolok erre néha,
és mosolyogni fogok... Mosolyogni sírva.

 

2017 március 2, csütörtök

Tavaszvesztő

Napfény csillan az ágakon,
szelíd, sárgás sugarak,
csodás, mit most láthatok,
aranylanak az utak.

Zöld levelek növekednek,
kicsi rügyek nyílnak,
hóvirágok törekednek,
egyre tavaszt hívva.

Feledésbe merülnek
a hideg, téli fagyok,
már madarak repülnek,
s a csicsergő dalok.

A táj egyre éled,
boldogok a fészkek,
szabadságra ébred
minden földi élet.

Csak sétálok lassan,
érzem a friss tavaszt,
lágy, lüktető a hangja
e percnek a szabadban.

Hátrahagynék mindent,
a pillanatnak élnék,
de olyan rövid mindez,
s mégis olyan élénk.

Nem félnék én soha,
ha tudnám, lesz még,
lesz még ilyen holnap,
s azután. Ennyi remény.

Gyönyörködöm egyre,
betelni nem tudok,
a fényben elveszek,
s hogy hova jutok... Nem tudom.


2017 február 28, kedd

Variáció a lelkiismeretre

Hever tenyeremben a toll,
nem írok, nem írhatok.
A szó egyre csak vacog,
dadog, fagyott, itthagyott.

Nem melegíti szép szó,
ékes, édes, mély jó.
Csak az eső, mi él most,
vetíti képét szemem.. Szétfoly.

Kis cseppek, nagy cseppek,
folynak a falakon az erek,
összegyűlnek, vadak lesznek,
s végül tengerbe vesznek.

Összecsapnak, kavarognak,
váltogatják a habokat,
újak jönnek, ravaszodnak,
sérültebbek, marakodnak.

Hullámzanak, erősödnek,
jön a dagály, erdőt ölnek,
verekednek, erőlködnek,
nem tudják, de fertőzöttek.

Jön a vihar, megijednek,
fák dőlnek, már szelidebbek,
visszavonulnak, hidegebbek,
megnyugszanak, megpihennek.

A gondolatok is ilyenek,
mint ezek az apró, kis cseppek.
Összekuszálódnak, felgyülemlenek,
ebből tettek lesznek, s jön a lalkiismeret.



2016 december 11, vasárnap

Tőled már semmi sem...

Nem kell, hogy szeress,

hogy velem legyél.

Nem kell, hogy nevess,

hogy így adj reményt.

 


Nem kell, hogy keress,

hiszen itt vagyok.

Nem kell, hogy feledj,

bárhol is lakom.

 


Nem kell, hogy beszélj,

s hogy írj nekem.

Nem kell, hogy mesélj,

mi történt veled.

 


Nem kell, hogy érezd,

hogy mire gondolok.

Nem kell, hogy lépkedj

kitaposott nyomon.

 


Nem kell, hogy ragyogj,

csak ember vagy.

Nem kell, hogy rajongj,

s mindent feladj.

 


Nem kell, hogy megvédj,

nincs nagy veszély.

Nem kell, hogy remélj,

hogy álmokról regélj.

 


Nem kell, hogy vezess,

tudom, merre megyek.

Nem kell, hogy tervezz,

mert nem leszek veled.

 


Nem kell, hogy javulj,

ne változz meg.

Nem kell, hogy tanulj,

még butább leszel.

 


Nem kell, hogy győzz,

nincs háború.

Nem kell, hogy dönts,

nincs válaszút.

 

 

Nem kell, hogy elhidd

minden szavam.

Nem kell, hogy megint

egyedül maradj.

 


Nem kell, hogy válassz,

én vagy más.

Nem kell, hogy másabb

legyen a világ.

 


Nem kell, hogy ölelj,

nem leszek tiéd.

Nem kell, hogy öregen

mellettem legyél.

 


Nem kell, hogy utálj,

nincs rá okod.

Nem kell, hogy furcsálj,

hisz ilyen vagyok.

 


Nem kell, hogy szeress,

hogy velem legyél.

Nem kell, hogy nevess,

hogy így adj reményt.

2016 november 13, vasárnap

A Rémalak

Képzelt fa mellett nőttem én,

lelkemnek sötét erdején.

Sok bokor közt bujkáltam,

minden ösvényt bejártam.

 


Futkároztam, földbe ástam,

saras lettem, ha eláztam.

Tóban fürödtem, a nap sütött,

volt, hogy sok ág megütött.

 


A képzelt világomban egyszer

megjelent egy sötét idegen.

Nem tudtam ki, csak, hogy magányos,

hisz egyedül jött lelkem fájához.

 


Csak akkor láttam őt,

rápillantottam, majd el is tűnt,

de mikor eljött az éjszaka,

újra láttam... Ő a Rémalak.

 


Féltem mindig elaludni,

vele nem tudtam megalkudni.

Éreztem én, hiába,

ijesztő volt léte zord világa.

 


Rémisztő csend fonta körül,

ha állt a lég, ő annak örült.

Lelke az örök-goromba,

a sötétben is sötétlett borongva.

 


Próbáltam nem félni tőle,

mosolyogtam, és beszéltem főleg,

kérdeztem is, de nem válaszolt,

hallgatott, néha fejet rángatott.

 


Sosem gondoltam volna,

de egyszer mosolygott szómra,

egy-két hangot is ejtett,

kedves-meleg lett hirtelen.

 


Így telt az idő napról napra,

végül nevetett is sokat rajtam,

barátok lettünk, a legjobbak,

s még mindig meglátogat álmomban.

 


2016 január 16, szombat

Lézengés

Magamba zárkózok, félek.

A lelkem áldás vagy vétek?

Szívem tisztának érzem,

mégis gonosz valamely léptem.

 


Negyed 12, éjfélre jár,

de 10 órát mutat órám.

Sötét van, egyedüli lét,

érzem szívem hevületét.

 


Égnek a lámpák,

csavargók járnak,

fúj a szél,

csak ne szólnának.

 


Zárkózok, félek.

A lelkem áldás vagy vétek?

Ártalmatlan kívül, belül véres,

a megállapítás elsőre téves.

 


Álmomban futok,

sorsom elől lézeng.

Utol érem én egyszer.

Ma még élek!

 


Magamba zárkózva mindig remélek,

tennem kell azért, miért égek.

Magamból kitérni tényleg...

Lelkem áldás lesz vagy vétek?

2016 január 16, szombat

Bogárlelkek

Hulló falevél, arany utak,

félmúlt meleg, napsugarak,

szelíd szellő beszél, rohan,

télhez közelítő szélroham.

 


Kicsi bogarak haldokolnak,

eltűnnek a kertben,

korom ezüst vadnyomokban

lettek ásott tetemek.

 


Kicsik, nagyok, vegyesek,

kövérek, véznák, nemesek.

Mintha látnám ott az emberek

tömegét leíró tetteket.

 


Miként tapostak halálra

életeket észrevétlenül,

hogyan nem hallgattak szavára

isteni szónak végletül.

 


Nagyok, bambák, szemtelenek,

kicsik, marhák, fejetlenek.

Ilyen lett az ember,

s tükörbe nézni nem mer.

2015 október 31, szombat

Kereslek...

Sötétségbe burkolózva,

a sötét mélyben bujdokolva

sáros, iszapos félelemben

lassan elcsúszik az értelem.

 

Viharban megvadulva,

a vizes járdán elhaladva,

széltépett leveleken merengek,

letört ágakon lépdelek.

 

A csatornákban elvakulva,

a méregtől megfakulva

minden csőben téged látlak,

elázott fejemben kitalállak.

 

Elmémben egyre kereslek,

az emlékekben elveszek

kabátom cipzára beakadt a mélybe,

riadtan száguldok szinte remélve.